Airsoftozás a PTMSZK-val és a NESZK-kel
Október 15-én vasárnap a három szakkoli vállalkozó szellemű tagjai igen korán ébredtek. A régi motorosok rutinosan, az első alkalmas játékosok izgatottan húzták magukra a melegebb és melegebb rétegeket a nyirkos reggelen: airsoftozni készültünk. A sokak számára ismerős Halomi út 67. alatt találkoztunk.
A szervezői bagázs barátságosan fogadott minket, és egyből el is láttak minket felszereléssel. Körülbelül kétszer akkora kezeslábasokba bújtunk, melyek néhol leszakadt gombokkal, vagy cipzár nélkül jöttek, de okos megoldásokkal mindenki talált használható játszóruhát. Ezután összegyűltünk kint a gangon, és a bérlősök- a saját felszereléssel nem rendelkezők – megkapták a sisakjukat. Érdekes módon a szemüvegeseknek sem kellett szemüveg nélkül játszaniuk, hanem a sisak kialakításába valahogy bele lehetett illeszteni a szempákat. Ezután csapatokra osztottak minket vegyesen – sárgák és pirosak voltak – sajnos a magyarys küldöttség is szét lett boncolva. Megkaptuk a fegyvereinket, elmagyarázták a használatukat, majd lefektettük a játékszabályokat. Az épület korábban egy orosz laktanya lehetett, három szintes kialakítása, folyosói és zegzugos szobái ideálisak voltak a játékhoz. A pálya paintball játékokat is hostolt, így a ragadós, mocskos paintballfesték rátapadt mindenki felszerelésére.
Kezdésként egy túlélős kört mentünk, hogy mindenki ki tudja próbálni, hogy lő, hogy mozog, és kicsit felderítse a pályát. Kezdőként át kellett lendülni a lövöldözés hangjától és a lopakodástól felgyülemlő adrenalinon, illetve el kellett szenvedni az első találat csípését, hogy bele tudjunk rázódni a játékba. A következő körökben a lámpakapcsolgatós illetve a bombás játékmódban játszottunk. Mindkét csapat stratégiákat dolgozott ki, hogyan fog felülkerekedni a másikon, de legtöbb esetben ezek kudarcba fulladtak. A kedvenc részeim közé tartozott, mikor a srácok röhögése miatt lemaradtunk az aktuális menet indulásáról, és a másik csapat már rég elhelyezkedett a pályán, mire mi észbe kaptunk. Volt, mikor az egész csapat üvöltve indult rohamra, és mindenkinek le volt osztva a posztja. Gyorsan kiderült, hogy a lépcsők kulcsfontosságúak a túléléshez.
Személy szerint a kedvenc részem a lépcső védése volt: fentről és lentről is érkezhettek az ellenfél játékosai, de ha véletlen elbukom a feladatom, a bajtársaimat hátbatámadják. A másik oldalon játszó magyarysokat is szívbaj nélkül lőttem ki ilyenkor, de ők se kegyelmeztek. Másik kedvenc részem az volt, mikor egy „Matthew” kódnevű srác vitt magával a pályán, hogy kicsit előretörjünk: igazi kommandósnak éreztem magam, ahogy közvetlen mögötte lépkedtem, fegyveremmel a vállán, és próbáltuk kiugrasztani az ellenfél játékosait a bokorból. Persze nem élt sokáig a formációnk, és magamra maradtam, mikor őt találat érte – ilyenkor hangosan el kellett kiáltani magad, hogy „MEGHALTAM!” és elindulni visszafelé a folyosón, egészen a folyosó végéig. Elkövettem egyszer a hibát, hogy közvetlen közelről rámlőttek, de nem kiáltottam fel, ezért kaptam még egy golyót a térdembe, és mikor mérgesen számonkértem a tettest, azzal védekezett, hogy „Ő azt hitte, nem talált el, biztosra akart menni!”.
Összességében véve egy nagyon jó hangulatú játékban vehettünk részt, köszönjük még egyszer a szervezőknek, és remélem, sok ilyen mérkőzésen vehetünk még részt!
Szabó Anna Viktória