Az Eiffel Műhelyházban
150 év. 150 éve történt, hogy Buda, Pest és Óbuda egyesülésével létrejött csodálatos fővárosunk, Budapest. Fővárosunk születésének 150. évfordulóját megünnepelni, talán nem is lenne más méltó, minthogy meghallgassuk Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című művét (és mellette négy másikat is a szerzőtől) meghallgatva, s eltűnődni ezen a hosszú és korántsem eseménytelen időn. És miért pont Kodály? Az egyik legnagyobb hazai zeneszerzőként őt kérték fel 100 évvel ezelőtt, hogy az akkor 50 éves – akkor még székes – fővárosunk emlékezetére művet komponáljon és írjon, amely nem lett más, mint a Psalmus Hungaricus, az 55. zsoltár szabad fordítása alapján. Egyszerre tud így reflektálni mind a Dávid zsidó király idejében zajló háborúra, a XX. század hajnalán bekövetkezett első világégésre, a hazánkat megcsonkító trianoni békediktátumra és nem utolsó sorban, ezekben a háborúktól és járványoktól vészterhes időkre is.
Kollégiumból való indulásunkat meleg teázás előzte meg, a szakkollégium mentorprogramjában résztvevő fiatal mentoráltakkal. Forró teák, kellemes beszélgetések, csillogó szemek. Van egyfajta magasztosság, ha az ember elegáns ruhában, operára készülve teával a kezében mondhat egy-két jó szót a jövőnek és nemzedékének, a múltról, erről a városról. Hideg levegő, zötyögő villamos. Az élő Budapest véráramként szolgáló útjai, villamospályái.
A helyszín nem más, mint az Eiffel Műhelyház Mozdonycsarnoka, ahol a nézőtér és a színpad mellett a múltszázad mementójaként gőzmozdony áll egy kocsijával. Nem kellett sokáig várni, s már fel is vonult a kórus – elsőként a fiatalok. A hallgató közönség, pedig még fel sem ocsúdott gyermeki megszeppenéséből, máris elnyelte a magyar zenei világ egy kimagasló szelete: felcsendült az Angyalok és pásztorok. Lassan közeledve az adventi időszakhoz és Jézus születésének ünnepéhez Isten titokzatos születése, mely a magyarság egyik legbensőbb énjévé vált, káprázatosan zengett a nagy teremben.
Egy millenniumot ugorva képzeletben az időben, következhetett Ének Szent István királyhoz. „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!” – hallhatjuk első sorát, mely szöveg megállta helyét akkoron is, s most is, így válva kapoccsá múlt, jelen és jövő közt. Első királyunkhoz írt himnusz dallamát Kodály a magyar néplélek szerint írta újra, ezzel adózva szülőhazájának és ezzel ajándékozva meg azt, és minket, 2023-ban a köz-szolgálatára készülő lelkes hallgatókat.
Ezt követte a Galántai táncok, amelyet külföldi megrendelésre írt Kodály, s amely így mutatja azon képességünk, hogy van hangunk a világban, van helyünk és van célunk. A szót nem szaporítanám a mű jellemzésével, teszem azt példának okán, hogy hogyan hozza a verbunkoshoz hasonlatos jelleget a cselló és a kürt lassú, tétovázó bevezetése vagy, hogy hogyan követi egy pianissimo gisz-moll a fortissimo a-moll területet vérfagyasztó pillanatként.
Nem sokkal ezt követően pedig megszólal az est fénypontja, a korábban említett: a Psalmus Hungaricus. Az estet sokszor áthatotta – így minket is – a meghatódottság, az ünnepélyesség és egy felemelő, szinte szakrális érzet. Elérte tehát a célját az alkotó Kodály.
Felemelt fejjel, szívünkbe zárva az élményt indultunk haza a sötét, de annál biztonságosabb Budapest fővárosunk születésének 150. évében. 150 év. Hosszú idő.
Kiss László Botond